A tizenéves Medina a földi Paradicsomba, a kaliforniai Palos Verdesbe költözik a családjával. Úgy tűnik, hogy új, boldog fejezet kezdődik a família életében, a régi bajok azonban hamarosan újra a felszínre törnek. Medina szüleinek házassága ugyanis szétesőben van, az édesanyja érzelmi szabadesés spiráljába kerül, az ikertestvére pedig a kábítószer rabja. Medinának minden erejére szükség van, hogy összetartsa családját.

INTERJÚ RAJKAI ZOLTÁNNAL ÉS VÁGI ESZTERREL:
https://deszkavizio.hu/szinpadon-a-vidamparki-erzes/

Színpadon a “vidámparki érzés”

2020. március 1. – Deszkavízió

Idillibb környezetet nem is lehetne elképzelni egy alkotópárossal készített interjú során. A Katona József Színház egyik irodájában ülünk, közben a színpadon zajlik a Rozsdatemető 2.0, az ügyelő néha bele-belesuttog a beszélgetésünkbe a hangszórón keresztül. Élmény volt így interjút készíteni. Ráadásul Rajkai Zoltánt, a Katona József Színház színészét és Vági Esztert, a színház egyik színházpedagógusát is az élményről, pontosabban a májusban Kaposváron bemutatott „élményszínházi előadásukról”, a Palos Verdes-ről kérdeztem. A szünetekkel és nevetésekkel megszakított válaszok során nemcsak Rajkai Zoltán színészi és rendezői színházesztétikájára, hanem Vági Eszter drámapedagógusi hitvallására is fény derült.

Hogyan került Joy Nicholson regénye a kezetekbe? Miért gondoltátok, hogy jó alapanyag lehet majd az előadáshoz a The Tribes of Palos Verdes című könyv?

Rajkai Zoltán: 2017-ben még Bozsik Yvette volt a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője. Az ő felkérésére dolgoztam együtt 2018-ban a kaposvári társulattal: A Müller táncosait (író: Németh Ákos, bemutató: 2018. március 17. – A szerk.) rendeztem meg. Nagyon jól sikerült a közös munka, ezen felbuzdulva kért fel Yvette újabb rendezésre a 2018-2019-es évadban azzal a „feltétellel”, hogy valamilyen kamasz témában gondolkodjak. Nem kamaszoknak vagy kamaszokról szóló, netán tantermi előadásra gondolt, hanem csak arra, hogy a kamaszság gondolata legyen a fő szempont. Akkoriban szinkronizáltam épp egy filmben, az Otthonom Palos Verdes címűben. Maga a film nem, de a téma, az alapvető gondolat nagyon megtetszett. Lenyomoztuk, hogy a szinkronszövegkönyv alapja ez a regény. Magyarul nem jelent meg, csak Amerikában. Eszter megrendelte, majd elolvastuk, és mindkettőnket megragadott. Eszter dobta be az ötletet, hogy ez a téma nagyon jó lehet egy drámapedagógiai, drámajátékbéli, színházi nevelési koncepció számára. Én erre abszolút nyitott voltam. A színpadi adaptációt közösen, Enyedi Éva dramaturggal kiegészülve készítettük el.

A mű szerkezetében vagy a témában láttad meg a drámapedagógiai vonalat, a lehetőséget?

Vági Eszter: A szöveg erőteljesen a kamaszokról szól kamaszoknak, úgy, hogy természetesen nemcsak róluk és nemcsak nekik szól a történet. Olyan helyzetek vannak olyan nyelven megírva, amelyből azonnal nyolc tanítási drámát írnál! Nem volt konkrétum, hogy mindenáron ezt a koncepciót alkalmazzuk – hála Istennek! –, csak az érzet maga. Gondoltam, abból nem lehet baj, ha ötletként bedobom ezt is. Menet közben ki is derült, hogy az anyag minden irányban többfelé nyúlik.

Rendezőként is ez a fajta rétegzettség, többirányúság érdekelt?
Rajkai Zoltán: Minden aspektus fontos volt számomra. Különleges előadást szerettem volna létrehozni, nem szokványos módon akartam megosztani a nézőkkel ezt a történetet. A gondolatok, üzenetek, mondanivalók, amelyek a szövegben rejlenek, ne egy hagyományos befogadói pozícióban érjék el a közönséget. Főleg ebben segített Eszter ötlete, hiszen ily módon még inkább megtörhettük ezt a „tipikus” színházi keretet. A próbafolyamat és a bemutató idején még javában zajlott a kaposvári színház felújítása, így az is kihívás volt, hogy a színházi értelemben alkalmatlan teret (az Agóra- Együd Árpád Kulturális Központ egyik terme – A szerk.) hogyan fordítsuk az előadás javára. Például, mit kezdünk az utcára nyíló ablakkal? A próbák előtt sok, nem szokványos színházi előadást néztünk meg…

E.: Néztünk kifejezetten tantermi előadást…

Z.: Befogadói, részvételi előadást…

E.: TIE- t (Theatre in Education, azaz színházi nevelési előadás – A szerk.), Kávásokat is…

Z.: Sokfélét néztünk, de mindig úgy gondolkodtam, hogy a mi előadásunk az ilyen típusú darabok elemeit felhasználva jöjjön létre, ne kimondottan pedagógiai céllal. A különleges színházi élmény, nem pedig önmagában színházpedagógiai előadás elkészítése volt a cél.

E.: Nem feltétlenül kellett mindegyik előadást a színházi nevelés oldaláról megvizsgálnunk. Láttuk a Trafóban az Animal City-t, ami nagyon fontos inspirációforrásként segített nekünk úgy, hogy nem nevezném színházpedagógiai előadásnak, miközben a „részvételiség” nagyon hangsúlyos eleme volt a darabnak. Az előadás formanyelve is sok ponton emlékeztetett egy színházi nevelési előadásra. Többféle irányból szerettük volna megközelíteni ezt a koncepciót, de konkrét elképzelések nem voltak arról, hogy ezt vagy azt az elemet ebből vagy abból az előadásból építjük bele a saját munkánkba. Igyekeztem azt is figyelembe venni, hogy vajon mi az, ami Zolit inspirálja vagy megfogja. Izgi és tanulságos volt, hogy nála mint színházi embernél milyen meglátások vagy kérdések merültek fel. Mire mondja azt: látom, tök érdekes és érvényes, de én nem így szeretném majd csinálni vagy nem ilyen típussal szeretnék majd dolgozni.

Tehát te voltál a válogató, Zoli pedig a zsűri?
E.: Ez így azért csalóka, mert nem volt semmi konkrétum időn és ráérésen kívül, ami eldöntötte volna, mi alapján válogatok vagy válogatunk. Törekedtünk arra, hogy  minél többféle irányból megközelített előadásokat tekintsünk meg. De például a Kerekasztalhoz sehogyan sem jutottunk el.

Miért volt fontos, hogy – Titeket idézve – „különleges színházi élményt” hozzatok létre? Hiszen a műfaji megnevezés ez: élményszínház.
Z. : (nevet) Ezt a nevet mi találtuk ki!

E.: (rám néz) Bennem úgy él, mintha ezt te írtad volna először… vagy te mondtad, Zoli?

Z. Élményszerű, az igaz…

De miért lényeges ez ennyire?
Z.: Engem nem a kitaposott, hanem a járatlan utak érdekelnek a színházcsinálásban. Nekem színészként és rendezőként is az új megoldások felkutatása az elsődleges szempont. Nem szeretem azt és úgy csinálni, amit korábban csinált már más helyettem. Új ötletek, új tapasztalatok… tehát valami olyasmi, ami még eleddig nem volt. Rendezőként pláne az volt lényeges számomra, hogy új perspektívák nyíljanak meg, a színészek és a közönség számára is. Ilyen értelemben ez a darab színházi kísérlet volt. Azt hiszem, bármilyen anyaghoz nyúlnék, így működnék: olyan formát keresek, amely előre visz. Nagyon fontos, hogy ez az új ne l’art pourt l’art legyen! Nem művészetet, hanem átélhető, nagyon igazi dolgot keresek mindig.

Miben áll az előadás élményszerűsége egy hagyományos, passzív befogadói pozícióban érkező néző szempontjából? Hiszen pusztán nézni a színházi előadást is jelenthet élményt.
Z.: Vannak olyan elemei, amelyek máshogy kínálják a szokásos színházi élményt. Nem akarok spoilerezni, de…Szóval az előadás nem a megszokott néző-előadó rendszerben született meg, hanem sok ponton nyit, bevonja a nézőt a játékba, kérdéseket tesz fel, megváltoztatja az időről való gondolkodást.. Olyan módszerekkel próbálkozunk, amelyek megzavarják ezt a passzív befogadói helyzetet. Maga a néző és a játéktér viszonya is rendhagyó. Semmi olyasmi nincs, hogy, mondjuk, beülök a kényelmes székembe, hátra dőlök és megbújok a sötétben, miközben nézem a világos színpadot. Közben azért nem elidegeníteni szeretnénk, hanem fontos, hogy szervesen és együtt éljük át mindezt, provokáció és öncélúság nélkül. Olyasmi érzés, mint amikor felülsz a hullámvasútra, majd megeszel egy vattacukrot, utána belépsz az Elvarázsolt Kastélyba. Mindegyik esemény a Vidámparkban történik, mégis más és más élmény. Inspiráljuk a közönséget is!

E.: Az, hogy a térnek van egy nem szokványos, nem színházi jellege, sok mindent behatárol. Például azt is, ki hova tud majd leülni. Persze, ha már ez az extrém elhelyezkedési forma is kényelmetlen, van menekülési útvonal. Senkire sincs semmi ráerőltetve. Lehetőségek, ajánlatok vannak, és mindenki úgy él vele, ahogyan tud vagy szeretne. És még valami: a napokban olvastam egy tanulmányt, amelynek középpontjában az a dilemma állt, hogy egy színházi előadás, egy színházi esemény megtekintése kapcsán kialakulhat-e élő, szervesen együttműködő közösség? Ez a tanulmány némiképp vitatja ennek létrejöttét, de nekem az ugrott be, hogy talán ez az egyik különlegessége az előadásnak. Szerintem itt mi – nézők, játszók, alkotók egyaránt – mindent meg tudunk tenni azért, hogy abban az x időintervallumban egyfajta közösséget alkossunk. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki mindennel egyetért, ugyanis vitahelyzetek is felmerülnek az előadás folyamán.

Hogyan zajlott a munkamegosztás köztetek? Ott szerepelhetne a te neved is, Eszter, a rendező mellett, nem?
E.: (nevet) Mit keresnék ott?! Amikor először ültünk le hárman Évivel az előző nyáron, iszonyatosan inspiráló volt az együtt gondolkodás, ugyanakkor zavarban is voltam attól, hogy amúgy mit is keresek ott. A beszélgetés főleg arról szólt, hogy hol legyenek majd a hangsúlyok és az egyes helyzeteket hogyan ültessük át színpadra, hogyan születhessen meg a színpadi szöveg. Ez Zoli és Évi feladata volt alapvetően. Ha ebben a munkafázisban nem is annyira tudtam tevékeny lenni, később én is próbáltam átadni nekik színházpedagógiai tapasztalatokat és meglátásokat.  Zolival és Évivel ellentétben én korábban sosem kísértem végig egy produkciót az alapoktól egészen a végkifejletig. Úgy meg pláne nem, hogy dolgom is van benne! Nagyon tanulságos volt ez számomra. Mindenkinek megvolt a maga része az alkotófolyamatban, mindenki beletette a magáét, így az egész közös munkává és egy irányba haladó folyamattá vált. Persze, nyilvánvaló volt, hogy bármilyen ötletről, gondolatról, agymenésről legyen szó, Zolié a végső döntés. Ez szerintem mindenki számára egyértelmű volt, a közös gondolkodás és alkotás mellett is. Így nem elfolyó masszáról, hanem kézben tartott, kitalált dologról volt szó: van egy erős elképzelésekkel rendelkező rendező, aki meg tudja mondani, mivel kapcsolatban mi a végső döntés.

Ez a közösségérzet létrejött a színészekkel is? Vagy egy ilyen műfajú darabot nehezebb volt velük próbálni?
Z.: Szerencsére volt már ilyen típusú előadásokban tapasztalatuk, nem a semmiből kellett építkeznünk. Volt egy alapvető bizalom köztünk, és sikerült türelmesen összefésülni az eltérő korosztályokat a szereplők esetében. Ha megvan a bizalom egy alkotófolyamatban, akkor csodák születnek. Szerintem sikerült a színészeknek is olyasmit csinálniuk, amiben fejlődhettek. Igaza van Eszternek, kézben kell tartani az előadást, de nyitottnak kell lenni a kritikára és a jó ötletekre is. Alázat és kölcsönös bizalom az alap mindenekelőtt.

E.: Mennyiben volt neked a Palos Verdes más élmény a Müller táncosaihoz képest? Óriási különbség már eleve az is, hogy míg az utóbbinál volt már kész drámaszöveg, az előbbinél ennek is meg kellett születnie.

Z.: Talán könnyebb volt, hiszen a Müllert játszottam korábban, volt már képem a darabról. De a Palos Verdes épp ezért komplexebb és izgalmasabb volt.

Hol volt szükség igazán a drámapedagógusi segítségre?
E. A nyitásoknál van interakció, ez azt is jelenti, hogy sok esetben improvizációra van szükség azoknál a részeknél. Ezeken a pontokon erősödött meg leginkább a felelősségem, de az is tanulságos volt, hogy itt is pontosan tudta Zoli az irányt, a keretet. Hogy az az adott, nyitott rész körülbelül milyen kérdéseket járjon körbe. Az anyag alapján egy csomó irány és elindulási lehetőség adott volt. Mindeközben Zoli megadta nekünk a szabadságot is az ötletelésre, a vitára. Ez nagyon jó élmény volt, mert így nem úsztunk el, és nem voltak mellékvágányok.

Miért van létjogosultsága ennek a különleges formának?
Z. Enyedi Évi egy nagyon tradicionális színházi közegben mozog, és ő nagyon félt és szkeptikus volt, mi fog ebből kisülni. De ő is meglepődött, mennyire működik az, hogy beleszólnak a nézők, hogy egyszerre megnyílnak a csatornák, és megosztanak véleményeket. Hogy mennyire szívesen lépnek bele a felkínált helyzetekbe! Ha megteremtődik a fórum meg a bizalom, akkor már mindegy. Volt nagyon hosszú előadásunk is, mert dőlt a szó a nézőkből, alig lehetett lelőni őket (nevet). A nézőknek igényük van erre, mert hirtelen ők is érintve lesznek. Ez az érintettség nem múlik el aznap este, amikor kilépsz a színházból, ez két-három nap múlva is benned él. A nagy és fontos élményeinkre 30-40 év távlatából is emlékezünk. Itt is erről lehet szó…

E.:  Ha azt gondolnám, hogy nincs létjogosultsága, nem ez lenne a szakmám… (nevet). A megszólalási igény, a közlési vágy felébresztése az emberekben, ez tényleg nagyon hasznos és jó. És most közhelyes puffogtatás következik, de mégis, annyira rohanunk, és annyira bele vagyunk gabalyodva a virtualitásba, hogy ily módon a face to face, elmélyült kapcsolatoktól egyre távolabb esünk. Ám az ilyen jellegű forma egyszerűen egy másik kommunikációs szintet nyit meg. Szerintem a színház a tanulás egy nagyon szuper és összetett terepe lehet. Magunkról, a másikról, a világról való tanulásnak a terepe. Erre erősít rá az ilyen típusú előadás, amikor van lehetőség ennyire nyíltan gondolkodni a jelenetekben felvetett kérdésekről. Nem oktatásról, hanem tanulásról van szó.

Z. Az egyik Palos Verdes előadáson az egyik lányt annyira megérintette a darab egyik jelenete, hogy egy ponton bedugta a fülébe a fülhallgatóját. Zenét hallgatott… Röviddel azután visszacsatlakozott az előadásba, és hozzászólt a helyzetekhez. Igen, ebben az előadásban ezt is meg lehet tenni, és ez jó. Ritka, hogy az emberek képesek idegenek előtt is akár ennyire megnyílni.

Sokat beszélgettünk arról, hogy a nézők mit kaptak, mit kaphatnak ettől az előadástól. Ti eddig mit kaptatok az alkotás során?
Z.: Különleges élményeket, bátorságot… Majdnem ugyanolyan színházi élményeket szereztem az előadások közben, mint a közönség, mert az, hogy hogyan válik szereplővé egy néző, és hogyan old meg egy színészi feladatot, miközben mindenki feszülten és kíváncsisággal nézi őt, és ő maga is kíváncsi és feszült, ugyanakkor bátor…szóval, ez egy oda-visszaható élmény, ez lenyűgöz! És az, hogy egy olyan gárda jött össze, amelyben mindenki tisztel mindenkit, és egyenrangú munkatársként kezeljük egymást, ez szerencsés pillanat és kegyelmi állapot. Negatív élményem nincs is…
E.: Bátorságot én is kaptam, hiszen nem vettem részt hasonló munkafolyamatban ezelőtt. Azt megélni, hogy látszólag és állítólag valami értelmeset tudtam hozzáadni ehhez az egészhez, sokat jelent nekem. No, meg persze az emberi rész is… Az egész alkotófolyamat tulajdonképpen egy szeretetgombócként létezett. Kegyelmi csillagzat alatt született ez az előadás. Csak óhatatlanul felmerül bennem ilyen alkalmaknál, hogy vajon ez egyszer adatik csak meg az ember életében vagy ismételhető?

Talán, ha szerelmes is lehet kétszer vagy többször valaki, akkor szeretetgombócból is juthat több a színházi emberek számára…
E.: Ez jogos! (nevet)

Németh Fruzsina írása